Van egy barátom, aki szeret repülni. Van saját repülője. 

Motorozni is szeret. 

Kérdeztem tőle, hogy nem fél tőle?

Azt mondta, hogy fél, de annyira izgatja az érzés, amit mellette kap ezektől az élményektől, hogy mindig felülkerekedik a félelmein.

 Én koncert előtt szoktam ezen merengeni, amikor várom hogy sorra kerüljek. Ez hol könnyebb, hol nehezebb. Érdekes, hogy néha elkap a szorongás, és eluralkodik az érzés, hogy miért is vágtam bele az egészbe, nem ér ez ennyit. De volt már olyan is, hogy szinte izgalom nélkül léptem színpadra.

Vélhetően a napi idegállapot függvénye, hogy miként reagálunk. Ja, és persze, hogy mennyire tudjuk jól a darabot. Az agyongyakorlás még senkinek nem ártott meg.

Egy biztos, hogy amikor az ember elkapja azt a belső lüktetést, amit a színpad megkíván tőle, akkor az olyan hajtóerőt jelent, ami a produkciót sikerre emeli. Tisztán emlékszem arra a különös érzésre, amit egyszer tévékamera előtt éltem meg, ahogy terpesztettem egy jó magas tűsarkúban, és a lábszáramon végigfutott egy olyan erős, inspiráló áram, ami végigvitte a produkciót. 

Azt mondják a közönség átveszi az előtte álló előadó érzéseit. Az énekesek úgy tartják, hogy még a torok állását is felveszi a hallgató - aki szorítja a gégéjét, annak a hallgatósága akár le is rekedhet. Erről egyszer egy ismerősöm személyes tanubizonyságot is tett, azt mondta, hogy operaáriákat hallgatott egy torokszorító énekestől, és a darab végére ő rekedt le (nyilván az énekes is, csak erről mi már nem tudunk). 

Torok szorongatásról nekem is vannak saját tapasztalásaim, a téma meglehetősen kimerítő és hosszadalmas, és leginkább csak az érintettek értik, akik maguk is csinálják. Meg néhány hallgató, akit megőrjít az éles vibrato. 

Különösen érdekelnek ezek a belső magatartás formák, és hiszem, hogy gyakorlással el lehet érni, hogy az előadó a megfelelő pillanatban elő tudja rántani a színpadkész állapotot. Amiben nincs izgalom csak izgatottság. Ami inspirálja a hallgatóságot és nem drukkolásra kényszeríti.