Sok művészi hajlammal megáldott emberrel találkozom nap, mint nap, igazság szerint úgy gondolom, hogy mindenkiben van művészi véna.

Aki nem él vele, annak passzív módon biztos, hogy van kedvenc műfaja, amit szívesen néz, olvas, hallgat - nem kell, hogy ez klasszikus téma legyen. Még a sporteseményeket is mindig feldobják zenével, tánccal, látványos tüzijátékkal : ez mind az ember érzékeire hat, szolgálja. Ez is egyfajta művészet. 

Következő körben jönnek azok az emberek, akik választanak maguknak alkotói hobbit, rengetegen zenélnek, klasszikus vagy könnyű műfajban, és a manuális alkotás, fotózás vagy az írás is sok embernek jelent kikapcsolódást, vagy éppen kreatív fantázia megélését. 

Ezen a szinten is születnek remekművek. Az amatőrök között is vannak nagyon tehetséges emberek.

És ki is a profi? Aki foglalkozásszerűen végzi a művészi tevékenységet, és megél belőle? Hány olyan van, aki megél belőle, de talán nem is tehetséges, (ki dönti el, hogy valaki tehetséges e? szerintem a néző, az olvasó),  az útja mégis erre a területre vitte. Hallottam már profi színésztől azt a kijelentést, hogy egy lelkes amatőr sokszor többet ér, mint egy szakmabeli. És hallottam már több lelkes amatőrt, akinek nagyobb repertoárja, szélesebb műveltsége volt, mint egy diplomás énekesnek. 

Keith Richards (Rolling Stones tagja) szavait idézve: " Az embereknek szükségük van rá, hogy másokat emeljenek maguk fölé - mint az isteneket. Ahelyett, hogy megkeresnék a művészetben mi is az a felsőbb erő, felállítják a saját földi változatukat. A színpadon állok és ezt gondolom: "mégis mért nézel engem, hülye öreg drogost, aki a gitárján zenélget? "

De mégis, miért kell, hogy egyes embereket sztároljunk, hogy a legnagyobbaknak nevezzük őket? Igaz, ami igaz, van olyan előadó, akitől a legtöbb néző átszellemül, átél valami belső katarzist: azthiszem őket elkönyvelhetjük valódi tehetségnek. De bennem él a gyanú, hogy mellettük sok sok olyan ember is van, aki nem jut el oda, ahová kellene, valamiért nem jut kifejezésre, pedig ott szunnyad benne is a tehetség. 

Hernádi Judit mondta egyszer, hogy az igazi tehetség biztosan utat tör magának. Talán igaza van. Ha valakinek az a küldetése, hogy művésszé váljon, az meg fogja találni a módját. De nem kell minden tehetségnek ezt hivatásszerűen végeznie. Éppen elég, ha valaki egy közösségben, egyesületben, iskolában, munkahelyen kiélheti, megmutathatja magát. 

És még egyszer leírom: vallom, hogy bizonyos mértékben mindnyájunkban van művészi, alkotói véna. 

Érdemes vele foglalkozni, felszínre hozni, dolgozni rajta, mert megváltozik általa az életünk. 

Jó dolog megnézni, elolvasni egy igazi remekművet, de utána mégjobb, ha ez megihleti annyira az embert, hogy valamit saját magából is felszínre hozzon. Esetleg olyat, amiről nem is tudtuk, hogy bennünk van. 

Mert az aktív alkotói folyamat többet fog az egyénen segíteni, mint ha a nézőtéren marad. Kiélhet, megélhet, átélhet, fejlődik, épül. Mindenkinek meg kell találnia a saját műfaját. 

" A három gyerekre vigyázó tininek egy vicces vers rejlik a szívében. Az aligátorbőrből készült táskát hordozó könyvelőnek egy rockvideó van a fejében. A lila hajú bolti eladónak egy forgatókönyv lapul a pultja alatt.

Az embereknek, akik elsétálnak melletted rejtett tehetségei és szenvedélyei vannak, amelyek úgy lüktetnek a szívükben, mint a sámándobok.

De annyira el vagyunk foglalva azzal, hogy a "valódi" művészeket nézzük az esti műsorokban, hogy ez észre sem vesszük."

- Pam Grout könyvéből idéztem, és amikor ezeket a sorokat olvastam, jópár ismerősöm arca felbukkant bennem. Volt egy kollegám a budafoki gyógyszertárban, aki többszáz oldalas sci-fiket írt, ráadásul angolul. Mindig olvasta az űrkutatás titkait és eredményeit, és tele volt tervekkel, elképzelésekkel, amelyek megvalósításra vártak. Egy másik barátom programozásból él, de mi az énektanulmányaink során ismerkedtünk meg, azóta már családterapeutának készül. Egyik osztálytársam a gimiből jogász lett, de már régen finom és mentes nasikat készít és forgalmaz sikerrel.

Szóval, végig futottak jópáran a fejemben, akik a hétköznapi életük mellett fordítanak időt a "művészetük" kifejezésére, jó esetben akár meg is élnek belőle. 

Sokféle művészet van, és sokmindent lehet művészi fokon csinálni, a lényeg, hogy bármilyen tevékenységről is legyen szó, bele tudjunk vinni valamit a saját egyéniségünkből és ötleteinkből. 

Erős kihívásnak tűnik, de azt mondják napi egy blogbejegyzés segít formában tartani a fantáziát, az érdeklődést, és az íráskészséget!

Pam Grout az alábbi tanácsokat fűzi hozzá:

1. Úgy írj, ahogy beszélsz. Ez természetességet kölcsönöz.

2. Egyszerűen csak vedd észre a dolgokat. Ha a hét minden napján írsz, sokkal inkább feltűnik majd az élet humora és szépsége.

3. Blogolj azért mert szereted. Ne akarj pénzt csinálni belőle.

4. Milyen dolgokkal kapcsolatban vagy szenvedélyes? Ezekről fogsz igazán lelkesen írni!

A kreatív lélek című könyvben olvastam ezt a felvetést, szuper ez a könyv, mindenkinek jó szívvel ajánlom, aki kicsit színesebben szeretne élni! Rengeteg ötlet és feladat van benne, és annál is több bíztatás. Bíztat a szerző, hogy minden nap tégy magadért, valamit valósíts meg magadból. Ahogy elterjedt, hogy sportolnunk (mozognunk) kellene napi rendszerességgel, úgy jogos felvetésnek tartom, hogy a kreatív fantáziánkat is dolgoztatni kell naponta. Az önmegvalósítás nem feltétlen jelenti azt, hogy valaki hivatásos művésszé akarjon válni, éppen elég, ha a napi rutinba ötleteket, színeket, poénokat tudunk vinni.

Jól megszervezni egy családi szülinapozást, vagy a gyerekeknek fejből mesélni, stílusosan berendezni egy lakást, egyedi ajándékot készíteni, a vakációt minél merészebben eltölteni: ez mind mind kreatív fantázia kérdése, és sokan ismerik az érzést, amikor egy ötletüket olyan jól sikerült megvalósítani, hogy a résztvevőknek és magunknak is igazi örömet okoztunk vele. 

Magam is érzem, hogy szükségem van a napi lendületre, bíztatásra, hogy valami alkotásba tudjak kezdeni az adott napon.  Az utóbbi hetekben ezt a Kreatív lélek című könyvből merítem:

2019 végén írtam utoljára. A bergamoi cikk sokáig a kedvencem volt, olyan jól esett újra és újra elolvasni, emlékezni. És milyen jó, hogy 2019-ben még elmentünk Bergamóba, mert később ezt nem tehettük meg. 

Nem indult rosszul 2020, februárban volt vajdasági buli, rádióban beszélgetős műsor a Gumicsizmával, egy cikk rólam a Gyógyszerészi Hírlapban, kórházi bál és már szerveztük a Ki mit tud-ot.

De megjött a Covid járvány, és minden redőny lement. Szóval nem volt miről írni. 

Az Adventkor mindig megrendezett Idegsebészek Hangversenye legalább annyiban megrendezésre került, hogy a helyszínen felvehettük koncert darabjainkat az üres Bazilikában, majd online megtekinthetővé tettük. 

2021 sem volt sokkal bővebb szereplésben, azért egy tv-s forgatás csak összejött nyáron Ráckevén, ahol az Orvosmuzsikusokat mutatták be, és énekelhettem benne egy szólót. Hát, mit mondjak, nagyon izgultam, de túléltük. Ritkán énekelek olyan híresség előtt, mint Miklósa Erika vagy Batta András. 

https://mediaklikk.hu/video/partitura-8-resz-rackeve-es-kornyeke/

Emlékezetes nap marad az izgalommal és a hőséggel együtt. 

A másik nyári szenzáció az Bercel - Jákotpusztán törént, ezen a domboldalon:

Talán furcsa elképzelni, de ide pakolt ki a Gumicsizma Zenekar, és a KBB is, és koncertműsort adtunk a domboknak, meg pár kedves nézőnek.

Szeptemberben Orsi barátnőm férjhez ment, az esküvőjén pedig énekeltem! Hát ez igazán jól esett, az eskető terem végre egy jó akusztikájú terem volt, mintha templomban lennénk, kellemes visszhanggal.

És végül az idei Advent egy kicsit kedvezőbb volt a tavalyinál, összejött egy éneklés a Szily Kálmán Műszaki Szakközépiskola szalagavatóján Csepelen, egy klasszikus színházi teremben, ami megadta a "nagyszínpad" kellemes izgalmát és kihívását. 

Majd egy nagyon családias hangulatú fellépés Csepelen a Kifli Művek teraszán. Ezt a műfajt is szeretem, amikor kicsi közönség van, velük kontaktust lehet teremteni, és a légkör egészen barátságos. 

És az év csúcsa, amikor megérkezett az alábbi karácsonyi üdvözlő:

 Ehhez nem is tudok többet hozzáfűzni!

Ősszel Bergamoba látogattunk.

Az elsődleges cél a milanoi Scala megtekintése volt, és Vivi barátnőm azt tanácsolta, hogy egy ilyen kirándulást bergamoi szállással érdemes megoldani: a repülőgép Bergamoba visz, gyönyörű, hangulatos kisváros, és Milano egy órára van vonattal, de érdemes a másik irányba is elmenni, az észak olasz tavakhoz. 

Könnyű volt meggyőzni, alapból is jobban szeretem a kisvárosokat. London volt az első metropolisz, amit láttam, és egyáltalán nem tetszett, fullasztó tömeg és kosz. Párizs szebb volt, mert annak a városnak a tömeg ellenére is vitathatatlan szépségei és kihagyhatatlan látnivalói vannak, de ha az ember már túl van azon, hogy a nagy látványosságokat megnézte, és átverekedte magát a tömegeken, majd külföldi vakációra vágyik: hát én biztosan az olasz és a francia vidékre szavazok.

Így elutaztunk Bergamoba. Első látásra szerelem, ahogy az Alta Citta a hegytetőn látványosan a város felé emelkedik, mindjárt besétálásra hívogat.

Nem is várattuk sokáig, a szállás elfoglalása után, ami az Alta Citta tövében volt, gyalog nekivágtunk, és könnyen meg is találtuk a hegyre vezető utcákon át a feljáratot. Útközben az Accademia Carrara Museum, ígéretes gyűjteményekkel fogadja látogatóit. Majd egy nagy városkapu, és már az óváros külső peremén sétáltunk felfelé. Gyönyörű kilátás a szomszéd hegyekre, ahol mint szállásadónktól megtudtuk télen síelni járnak, egy órányi távolságra már jól síelhető terepek vannak. De ilyenkor októberben még minden zöld, szőlőtőkék végig futnak a hegyeken.

Végigmenvén az utcákon feljutottunk a felső város szívébe. A látvány magáért beszél, a központban egy tér, ahol először is egy nagy Donizetti plakát van kifüggesztve, aminek kapcsán tájékozódunk, hogy Bergamo a híres belcanto mester szülővárosa. Itt született és alkotott Gaetano Donizetti, és 2019 novemberében az ő tiszteletére rendeznek fesztivált, ahol az operáit fogják játszani. Milyen kár, hogy mi októberben jöttünk, jó lett volna megnézni egy Szerelmi bájitalt, vagy az Ezred lányát. 

A tér hátsó felében igazi olasz kincsek, Duomo, kápolna, templom, Donizetti sírhelye, minden márvány és olasz. Itt még segít minket a mini útikönyv, ami a 21. század turistájának íródott, csak semmi részlettesség, hiszen ki bír már ki annyi információt, amikor az ember minden nap új helyekre látogat, nem érdemes terhelni a memóriánkat kettőnél több tájékozódási évszámmal. Ez nem túl jó, de így van. 

Majd miután magunkba szívjuk a tér és épületei illatát, kipróbáljuk az első olasz pizzázót, és mindjárt hozzáteszem, hogy még indulás előtt belefutottunk egy gluténmentes pékségbe, ahol minden gluténmentes volt, így én már ott megvettem a magam pizzaszeletét, ami most fenn el is tudtam fogyasztani a többiekkel, és meglepő jó volt, Olaszország igazi gluténmentes mennyország, erről több helyen is meggyőződtünk. Ebéd után pedig folytatjuk a felsőváros körbesétálását. 

Nagy szerencsénk volt, teljes szikrázó napsütés, ellenben  a második napon már szakadó eső tartott egész nap, de folyton azon vigasztalódtunk, hogy a kirándulás maradék részére már jó időt ígérnek, ami végül beigazolódott.

Az esőben is fel kellett találni magunkat, erre a napra maradt, hogy múzeumot válasszunk, a képtár és a Donizett múzeum közül végül az második nyert, persze, így újra felmentünk az Alta Cittaba és felkerestük a múzeumot. Hát, mit mondjak, némi csalódás volt, az 5 euróhoz képest egy nagy és egy kicsi terem, jobbára Donizetti kéziratai voltak kiállítva és különböző hanganyagok, amelyek vagy zenét tartalmaztak, vagy életrajzi részleteket - ezért nem feltétlen megy az ember múzeumba, miután az interneten már minden elérhető. Na, néhány zongorát is láthattunk, egy karosszéket és egy ágyat, pár ereklyét azért összehordtak, mondom, kicsit csalódás volt, de legalább láttuk, és nem maradt meg az ezt is meg kellett volna nézni érzés. Ezek után pedig a Donizetti Caféban melegedve fogyasztottuk az utolérhetetlen olasz cappucinót.

Következett volna a nagy nap, irány Milano, de az olaszok sem hazudtolják meg magukat: a vasút állomáson közölték, hogy nem tudnak jegyet adni, sztrájkolnak az olaszok, nem mennek a vonatok. Próbáljuk meg a távolsági buszt, azok nem sztrájkolnak. Szerencsénk volt, mert tényleg nem sztrájkoltak, így egy kis átprogramozás után Lago del Iseot választottuk kirándulásunk célpontjául.

És milyen jól tettük, ezt is szállásadónk sugallta, hogy ez a legkevésbé turista lepte tó és szerinte egyúttal legszebb, közepén a nagy szigettel- Monte Isola, ami az olasz tavak szigetei közül a legnagyobb, végül nem mentünk át komppal a szigetre, csak a túlpartról csodáltuk meg Tavernola kisváros kikötőjéből. Ez a városka igen kicsi, ezért volt időnk visszafelé Sarnicoban is leszállni és besétálni. Jól tettük, mert sokkal hangulatosabb maga a település, hosszú tóparti sétánnyal, beülős étteremmel és fagyizóval, mondanom sem kell, hogy sikerült újra gluténmentes fagyizót találni, igaz nem közvetlenül a parton, hanem rögtön mellette a mellékutcában. 

Akinek elege van a kozmopolita nagyvárosokból, tökéletes célpont a Lago d'Iseo, csend, szépség és nyugalom. Az idegek biztosan megnyugszanak itt. 

Utolsó lehetőségünk maradt a szombati napra, hogy eljussunk Milanoba. A sztrájk véget ért, tudtunk vonatjegyet váltani, és dél körül már a belvárosba értünk. A Duomo metrómegállónál jöttünk fel, jó választás volt, ahogy felér az ember a térre igencsak impozáns látvány tárul elé, ha még nem járt Milanoban. A Duomo grandiózus épülete lenyűgöző. És végre egy méltó méretű tér veszi körül, kiemelve az épület pompáját, igen, így kellene építkezni, hogy a tér is támogatni tudja az épület szépségét, nagyságát, méltó helyet szolgáltasson neki. Szóval, felértük és alaposan megcsodáltuk. Van mit csodálni, a méretek mellett az apró részletesen kidolgozott szobrocskákat talán egy életen át lehetne vizslatni, nem beszélve arról, ha lenne hozzá szakszerű leírás, hogy melyik rész mit ábrázol, a bibliai részektől a világirodalomig. Nem olvastam utána, csak sejtem, hogy lehettek emberek, akiknek élete munkásságát töltötte ki a milánói dóm tanulmányozása és történeti feltárása. Magamnak készítettem pár videót a szobrocskákról és oszlopokról, annyira magával ragadó. Be végül nem jutottunk, ez marad a következő milánói látogatásra.

Következő célpont a Scala volt, amiről én már tudtam, hogy nem lesz nagy látványosság, ezt már többen mondták is, és olvastam is róla, mégis azt kell mondjam, hogy amikor kiértünk a térre, először is keresnem kellett, hogy a körben álló épületek közül ugyan melyik a Scala, majd amikor térkép segítségével beazonosítottam, az előzetes információk ellenére döbbenetet és csalódottságot éreztem. Ilyen ez.

Mondják persze, hogy a tartalom számít, nem a külcsíny, de mégiscsak a világ leghíresebb operaházáról beszélünk, ahol a legnagyobb olasz operaszerzők művei debütáltak, és ahol személyesen nézték végig saját bemutatóikat, szóval, a bölcső, a legbeavatottabb helyszín. Jó, hát feldolgoztuk a szembesülést, és megvettük a jegyeket, hogy legalább a Scala Museumot meg tudjuk nézni, ha már előadásra nem váltottunk jegyet. Igazság szerint számomra érdektelen darabok mentek az ott tartózkodásunk alatt, amire nem akartunk annyi pénzt kiadni, amennyibe kerül a Scalaban egy jegy. Ez is marad mostmár egy másik alkalomra. Kizárólag Verdi és Puccini jöhet szóba. 

Ellenben a Museon keresztül lehetőségünk nyílott megnézni a belső teret és páholyokat, a felső szint folyosóját egy néhány szobából álló kiállítást, melyben zeneszerzők, énekesek és zenészek szobrai, portréi vannak kiállítva. Megérte, ez elég színes és érdekes volt.  

Nem sok időnk és erőnk maradt teljes Milano központot bejárni, de a Castello Sforzesco -ig eljutottunk, és a parkban sétáltunk, illetve a Via Napoleonet is megnéztük, hogy lássuk Milano fogyasztói szívét. Így bár a legszűkebb belvárosról csak, de bennem mégis az a kép alakult ki, hogy Milano igenis szép, hozzátéve, hogy a külsőbb részekből semmit nem láttunk, vélhetően azok zsúfolt lakóterületek, de látogatni úgysem oda megyünk. 

Utolsó reggel még maradt egy egészen rövid sétára időnk, akkor bukkantunk erre a nem is kis méretű templomra az utcák között. A Mária szobor magával ragadott, itt kellene minden vasárnap énekelni a Gounod Ave Mariát!

És ami még megragadta a tekintetemet: a gyóntató fülke! Ilyen szépet még nem láttam! Itt még  a gyónásnak is megadják a módját! Ezért szeretjük az olaszokat! Dísz,dísz, dísz mindenhol!

Így zártunk egy igen emlékezetes kirándulást Olaszországban, majd hazatérésünk után pár nappal az anyukám küldött egy üzenetet nekem, ami egy újságcikk volt arról, hogy zenészeket és amatőröket keres a bergamoi színház, ugyanis november 11.-én lesz a  Donizetti fesztivál megnyitója a bergamoi repülőtéren, melynek alkalmából egy koncertzongorát szállítanak a reptérre, és olyan fellépőket keresnek, akik tudnak Donizettitől bármilyen darabot előadni, amivel kiállnának - ezzel népszerűsítve az utazóközönség előtt az olasz belcanto mesterét, és a bergamói színházat. 

Először olvasván a felhívást, legyintettem, hogy ugyan, erre esélytelen bejutni, mért is választatának be engem az ismeretlenségből - de szülői biztatásra, és az ugyan mit veszíthetek csak küldtem egy életrajzot repertoárral, ugyanis három nem túl ismert Donizetti dalocska éppen volt a repertoáromon.

Eltelt két hét, persze semmi visszajelzés. Majd november 6.-án jött az email, hogyha még tart a mehetnékem, akkor várnak a fesztiválon. Na, akkor nagy hirtelen dönteni kellett és kezdeni a szervezést, szabadságot kérni, repülőjegyet venni, szállást foglalni. Ment is minden szép sorjában, egyeztetés a színházzal, zongorakísérővel, a csúcspont az volt, hogy rájöttem, hogy szombat este Gumicsizma buli lesz Gyálon, a repülőjegy pedig vasárnap hajnalra szól. Sokat ezen se kellett gondolkodni, hazajönni már nem volt értelme szombat éjszaka, a gyáli buli után hajnali 2kor kiértünk a reptérre és gubbasztottunk hajnali 6 ig, amikor is felszálltunk. 

Irány újra Bergamo!!! Tudtam, hogy vissza fogok egyszer térni, de azt nem gondoltam, hogy egy hónapon belül. Apró szépség hiba volt, hogy már csak Malpensara kaptunk repülőjegyet,tehát mindkét irányban át kellett menni Milano felett. De ha már kaland, akkor legyen benne minden csavar. Végülis sikerült minden időben elérni felszállni és átjutni, ami nem feltétlen biztosított egy Milano forgalmú város külső negyedeiben sem, a délután autópályák zsúfolásig telve voltak. De elértük hazafelé is a gépet. 

Ami a fesztivált illeti, izgalmas volt, gyülekeztünk a bergamoi reptér előterében, még két magyar énekes jött, akiket nem ismertem előtte, de most összebarátkoztunk. A VIP részlegen vittek be minket a vám zónába, persze átvizsgáltak, és végig felügyelet alatt voltunk, még wc-re is csak biztonsági őrrel mehettünk, hiszen nem utasok voltunk, hanem szereplők. Ez egy kicsit vicces volt. Bent pedig volt két óránk, ahol mi magunk oszthattuk be, hogy mikor mennyit énekel, én 5 darabot válaszotottam, ebből három Donizetti, a Habanera elmaradhatatlan volt és Delila Csókáriája is, a többiek is 4-5 darabot énekeltek. 

Meg kell mondjam valamivel nagyobb nyüzsgésre számítottam a hallgatóság részéről, néhányan persze odajöttek, videóztak nézelődtek, de nem mondhatni, hogy tömegek mozdultak meg, ami nekem azért furcsa, mert az ember ül egy repülőtéren és várakozik, akkor ha észreveszi hogy valami szokatlan történik, gondolnám megnézi mi az, de lehet, hogy ma már ez nem is szokatlan, hogy külső helyszínen nekiállnak emberek énekelni, zenélni, vagy a komolyzene nem mozgatja meg a nagyérdeműt. Végülis nem tudom. 

Nekem mindenesetre élmény volt, és izgalmas , szívesen meghallgattam volna az esti szekciót is, ők főként olasz zenészek voltak, később láttam, hogy egy egész zenekar is kivonult játszani, de nekünk sietni kellett hazafelé, mert a repülőnk este 10-kor indult vissza Malpensáról, másnap munkanap volt. 

Ez történt Bergamoban, közben megtaláltam Donizetti életrajzi regényét is - most fogok nekilátni: Barát Endre - Bergamoi balladája címen.

Pécs az izgalmak városa. 

Szeretem a változatos  fekvését, fent a jellegzetes TV toronnyal, ami egy jó tájékozódási pont a látogatóknak, akik vonattal érkeznek a pályaudvarra. 

A főtér középen a dzsámival már önmagában némi titokzatosságot sugároz, abból a régi török világból, ami valaha a teljes délvidéket uralta, néhány kis eldugott minaret is felbukkan a sétám során, ahogy a pályaudvarról igyekszem felfelé, hogy a bazilika feletti utcában szállásomat elfoglaljam. 

Már a vasútállomásról felfelé induló széles utca is igen hangulatos, a forgalmas főút után végre kezdődik a belváros. Mindenhol nyüzsgés, a kávézók és teraszok is emberekkel telve, szeptember van, megérkeztek a diákok is. 

Izgalmas lett volna ide járni egyetemre, amikor a gyógyszerész kart végeztem még eszembe nem jutott Pestet elhagyni, csak később fordult meg a fejemben a vidéki tanulási lehetőség.  

Már a vonaton is elmerengtem, mennyi izgalommal járt 2014 nyarán felvételizni a művészeti karra. Akkor már pécsi diák szerettem volna lenni, ráadásul a karról tudni, hogy bár a pesti akadémia régi időkből megmaradt jóhírével nem veheti fel a versenyt, valójában a legjobb művész tanárok Pécsen vannak, legalábbis ének szakon, és az intézet nagyon sok jó lehetőséget kínál diákjainak, beleértve külföldi programokat is. Én lepődtem meg a legjobban, amikor a szolfézs és zongora felvételin megfeleltem, és még egyszer utazhattam Pécsre előénekelni. Sajnos itt már nem kerültem be a 3 legjobb közé, még ha nem is voltak nagy illúzióim, ez egy nagy álom lett volna. 

2019 szeptemberben pedig előadni jöttem Pécsre. Nem éppen klasszikus darabot, hanem a kórházi munkám beszámolóját. Készültem rá, sokszor felmondtam, mert ismerem a "reflektorfény" hatásait, és tisztában vagyok vele, hogy az izgalomtól stresszes vagyok, csak azt tudom előadni, amit előtte már alaposan átgondoltam és gyakoroltam. Ugyanakkor pont ez a nagy feszültségből származó hajtóerő hozzá elő azokat a gondolatokat amelyek a legjobb ötleteket szolgálják egy előadás elkészítésekor. Amikor az ember stressz helyzetben jól teljesít, mert úgy tud megnyilvánulni, ahogy azt elképzelte, és erről pozitív visszajelzést kap a hallgatóságtól, akkor a siker érzés hatásfoka olyan magas, hogy a meglevő gondolatcsírák minőségét meghatványozza. És ilyenkor születnek a maradandó ötletek. Én ezt hívom alkotóláznak, egy “másállapot”, amelyben termékeny gondolatok és ötletek születnek, olyanok, amivel érdemes majd operálni, beépíteni egy fellépésbe. 

Nagy kihívásnak tekintettem, és ha még sor kerül további alkalmakra, minden egyes új felkérés egy külön felépítést kíván majd meg. Minél több apró ki és beszólást érdemes belecsempészni az ember mondanivalójába. Olyat, aminek köze van a témához, mégis kizökkentő vagy elgondolkodtató, amiről eszünkbe jut, hogy mennyi minden van ezen a világon, aminek köze lehet egymáshoz, vagy ami egyszerűen csak felemelő, jó gondolat.

 Arról meséltem a hallgatóságnak, hogy kórházunkban amióta bevezettük a gyógyszerosztó automatát, milyen előnyöket hozott ez a mindennapi minőségi betegellátásban.

Itt nem kívánom  részletesen leírni mi hangzott el, de annyi összefoglalót azért adnék, hogy Magyarországon még mindig nincs minden kórházban olyan automata berendezés, ami a bent fekvő betegek gyógyszereit adagolná csomagokba, így ez a teher az osztályon dolgozó nővéreket sújtja. Márpedig igen hosszadalmas munka egy nagyobb osztályon fekvő összes beteg, összes gyógyszerét két kézzel összerakosgatni, nem beszélve arról, hogy egy éjszakai műszakban, fáradtan nagyon sok a tévedési lehetőség. 

Természetesen a gép is téved, ha rossz adatokat rögzítünk benne, azonban ezeket az adatokat több személy is ellenőrzni, ezzel biztosítva, hogy minimális legyen a tévedések száma.  

Hosszú értekezéseket lehetne írni az automatizált gyógyszerosztás lényegéről és előnyeiről, de majd egy másik fórumon. Ez most csak élménybeszámoló akart lenni, egy rövid emlékezés pécsi kihívásaimra.

Alig várom, hogy újabb lehetőséget hozzon ez a város!!!

Az embert természetétől fogva vonzzák a szélsőségek. Ösztönösen szeretünk kipróbálni dolgokat, amelyek a bennünk rejlő "véglet"érzést potencirozzàk.

Egy nő adjon magára!

A Dívák enciklopédiája szerint egy valamire való nő még a sarki kisboltba sem szalad le toprongyosan, hanem a szoknyájához illő felsőt veszi fel, hozzávaló cipővel.

Na, ennek szerintem alapfeltétele, hogy az ember lánya hajítson ki minden "topis" darabot a lakásból, és akkor nem marad kinyúlt pulcsi, se elhasznált póló.

De még ezt megelőzendő, előnyös, ha csak olyan darabokat vásárolunk meg, amelyek jól állnak, divatosak, megfelelő méretűek. Megmondom őszintén, én magam sokat próbálok ellesni és elsajátítani e téren profiktól, ugyanis nem mindenki születik abszolút stílusérzékkel, és nem pusztán stílusérzék kérdése a megfelelő választás. Nem is beszélve arról, hogy milyen nagy és széleskörű a választék a boltokban, milyen sokféle stílus képviselteti magát a divatpalettán. Milyen egyszerű is volt néhány évtizede, amikor például bejött a mini divatba, és minden nő azt viselte, mást nem is hordtak. Na, ott nem kellett gondolkodni, csak megvenni a kétfajta konfekció közül a szimpatikusabbat. Nem is volt ennyi márka, ennyi bolt. És mégis csinosak voltak a nők. 

Mára mérhetetlen választék van a boltokban, és most nem mennék túl mélyen bele, hogy ezeket a ruhákat milyen szegény országok napszámosai varrják, mennyi pénzért, majd itt ráaggatva a márkanevet az előállítási költség sokszorosáért vásároljuk meg mi nyugati fogyasztók. És hányan vannak, akik évszakonként cserélnek ruhatárat, remélhetőleg az ő kevéssé igénybe vett darabjaik kikötnek végül olyan nőknél, akik boldogan viselik majd a már "divatjamúlt" ruhákat.

Egy szó mint száz, melós kitanulni az előnyös és divatos öltözködést - ajánlott lehet stylist tanácsadása, akár egy alkalom után az ember képe tisztul legalábbis atekintetben, hogy mi az amit semmiképpen ne viseljen. Az egyik legfontosabb az adottságokhoz illő színvilág, illetve a formák sem elhanyagolhatóak. 

Ennyit a ruhákról, hol van még a smink és a frizura? A megfelelő hajszín, forma választás, és hála az égnek, ma nem divat az agyonsminkelt arc, már aki nem tesz fel tubusnyi alapozót az arcára, mondván - ez nude, olyan természetes.

Bíztatni szeretném minden NŐtársamat, hogy nem kell törődni a férfiak hőbörgésével: "jaj, már megint sminkeled magad, ugyan - ide felesleges" - ez egy teljesen átgondolatlan kijelentés, mert megkapni persze a legjobbat és legszebbet szeretik, és domborítani is a legszebb mellett szeretnek - nekünk pedig jár az a kis jóérzés, amit a külsőnk ápolására fordítottunk.