Ősszel Bergamoba látogattunk.

Az elsődleges cél a milanoi Scala megtekintése volt, és Vivi barátnőm azt tanácsolta, hogy egy ilyen kirándulást bergamoi szállással érdemes megoldani: a repülőgép Bergamoba visz, gyönyörű, hangulatos kisváros, és Milano egy órára van vonattal, de érdemes a másik irányba is elmenni, az észak olasz tavakhoz. 

Könnyű volt meggyőzni, alapból is jobban szeretem a kisvárosokat. London volt az első metropolisz, amit láttam, és egyáltalán nem tetszett, fullasztó tömeg és kosz. Párizs szebb volt, mert annak a városnak a tömeg ellenére is vitathatatlan szépségei és kihagyhatatlan látnivalói vannak, de ha az ember már túl van azon, hogy a nagy látványosságokat megnézte, és átverekedte magát a tömegeken, majd külföldi vakációra vágyik: hát én biztosan az olasz és a francia vidékre szavazok.

Így elutaztunk Bergamoba. Első látásra szerelem, ahogy az Alta Citta a hegytetőn látványosan a város felé emelkedik, mindjárt besétálásra hívogat.

Nem is várattuk sokáig, a szállás elfoglalása után, ami az Alta Citta tövében volt, gyalog nekivágtunk, és könnyen meg is találtuk a hegyre vezető utcákon át a feljáratot. Útközben az Accademia Carrara Museum, ígéretes gyűjteményekkel fogadja látogatóit. Majd egy nagy városkapu, és már az óváros külső peremén sétáltunk felfelé. Gyönyörű kilátás a szomszéd hegyekre, ahol mint szállásadónktól megtudtuk télen síelni járnak, egy órányi távolságra már jól síelhető terepek vannak. De ilyenkor októberben még minden zöld, szőlőtőkék végig futnak a hegyeken.

Végigmenvén az utcákon feljutottunk a felső város szívébe. A látvány magáért beszél, a központban egy tér, ahol először is egy nagy Donizetti plakát van kifüggesztve, aminek kapcsán tájékozódunk, hogy Bergamo a híres belcanto mester szülővárosa. Itt született és alkotott Gaetano Donizetti, és 2019 novemberében az ő tiszteletére rendeznek fesztivált, ahol az operáit fogják játszani. Milyen kár, hogy mi októberben jöttünk, jó lett volna megnézni egy Szerelmi bájitalt, vagy az Ezred lányát. 

A tér hátsó felében igazi olasz kincsek, Duomo, kápolna, templom, Donizetti sírhelye, minden márvány és olasz. Itt még segít minket a mini útikönyv, ami a 21. század turistájának íródott, csak semmi részlettesség, hiszen ki bír már ki annyi információt, amikor az ember minden nap új helyekre látogat, nem érdemes terhelni a memóriánkat kettőnél több tájékozódási évszámmal. Ez nem túl jó, de így van. 

Majd miután magunkba szívjuk a tér és épületei illatát, kipróbáljuk az első olasz pizzázót, és mindjárt hozzáteszem, hogy még indulás előtt belefutottunk egy gluténmentes pékségbe, ahol minden gluténmentes volt, így én már ott megvettem a magam pizzaszeletét, ami most fenn el is tudtam fogyasztani a többiekkel, és meglepő jó volt, Olaszország igazi gluténmentes mennyország, erről több helyen is meggyőződtünk. Ebéd után pedig folytatjuk a felsőváros körbesétálását. 

Nagy szerencsénk volt, teljes szikrázó napsütés, ellenben  a második napon már szakadó eső tartott egész nap, de folyton azon vigasztalódtunk, hogy a kirándulás maradék részére már jó időt ígérnek, ami végül beigazolódott.

Az esőben is fel kellett találni magunkat, erre a napra maradt, hogy múzeumot válasszunk, a képtár és a Donizett múzeum közül végül az második nyert, persze, így újra felmentünk az Alta Cittaba és felkerestük a múzeumot. Hát, mit mondjak, némi csalódás volt, az 5 euróhoz képest egy nagy és egy kicsi terem, jobbára Donizetti kéziratai voltak kiállítva és különböző hanganyagok, amelyek vagy zenét tartalmaztak, vagy életrajzi részleteket - ezért nem feltétlen megy az ember múzeumba, miután az interneten már minden elérhető. Na, néhány zongorát is láthattunk, egy karosszéket és egy ágyat, pár ereklyét azért összehordtak, mondom, kicsit csalódás volt, de legalább láttuk, és nem maradt meg az ezt is meg kellett volna nézni érzés. Ezek után pedig a Donizetti Caféban melegedve fogyasztottuk az utolérhetetlen olasz cappucinót.

Következett volna a nagy nap, irány Milano, de az olaszok sem hazudtolják meg magukat: a vasút állomáson közölték, hogy nem tudnak jegyet adni, sztrájkolnak az olaszok, nem mennek a vonatok. Próbáljuk meg a távolsági buszt, azok nem sztrájkolnak. Szerencsénk volt, mert tényleg nem sztrájkoltak, így egy kis átprogramozás után Lago del Iseot választottuk kirándulásunk célpontjául.

És milyen jól tettük, ezt is szállásadónk sugallta, hogy ez a legkevésbé turista lepte tó és szerinte egyúttal legszebb, közepén a nagy szigettel- Monte Isola, ami az olasz tavak szigetei közül a legnagyobb, végül nem mentünk át komppal a szigetre, csak a túlpartról csodáltuk meg Tavernola kisváros kikötőjéből. Ez a városka igen kicsi, ezért volt időnk visszafelé Sarnicoban is leszállni és besétálni. Jól tettük, mert sokkal hangulatosabb maga a település, hosszú tóparti sétánnyal, beülős étteremmel és fagyizóval, mondanom sem kell, hogy sikerült újra gluténmentes fagyizót találni, igaz nem közvetlenül a parton, hanem rögtön mellette a mellékutcában. 

Akinek elege van a kozmopolita nagyvárosokból, tökéletes célpont a Lago d'Iseo, csend, szépség és nyugalom. Az idegek biztosan megnyugszanak itt. 

Utolsó lehetőségünk maradt a szombati napra, hogy eljussunk Milanoba. A sztrájk véget ért, tudtunk vonatjegyet váltani, és dél körül már a belvárosba értünk. A Duomo metrómegállónál jöttünk fel, jó választás volt, ahogy felér az ember a térre igencsak impozáns látvány tárul elé, ha még nem járt Milanoban. A Duomo grandiózus épülete lenyűgöző. És végre egy méltó méretű tér veszi körül, kiemelve az épület pompáját, igen, így kellene építkezni, hogy a tér is támogatni tudja az épület szépségét, nagyságát, méltó helyet szolgáltasson neki. Szóval, felértük és alaposan megcsodáltuk. Van mit csodálni, a méretek mellett az apró részletesen kidolgozott szobrocskákat talán egy életen át lehetne vizslatni, nem beszélve arról, ha lenne hozzá szakszerű leírás, hogy melyik rész mit ábrázol, a bibliai részektől a világirodalomig. Nem olvastam utána, csak sejtem, hogy lehettek emberek, akiknek élete munkásságát töltötte ki a milánói dóm tanulmányozása és történeti feltárása. Magamnak készítettem pár videót a szobrocskákról és oszlopokról, annyira magával ragadó. Be végül nem jutottunk, ez marad a következő milánói látogatásra.

Következő célpont a Scala volt, amiről én már tudtam, hogy nem lesz nagy látványosság, ezt már többen mondták is, és olvastam is róla, mégis azt kell mondjam, hogy amikor kiértünk a térre, először is keresnem kellett, hogy a körben álló épületek közül ugyan melyik a Scala, majd amikor térkép segítségével beazonosítottam, az előzetes információk ellenére döbbenetet és csalódottságot éreztem. Ilyen ez.

Mondják persze, hogy a tartalom számít, nem a külcsíny, de mégiscsak a világ leghíresebb operaházáról beszélünk, ahol a legnagyobb olasz operaszerzők művei debütáltak, és ahol személyesen nézték végig saját bemutatóikat, szóval, a bölcső, a legbeavatottabb helyszín. Jó, hát feldolgoztuk a szembesülést, és megvettük a jegyeket, hogy legalább a Scala Museumot meg tudjuk nézni, ha már előadásra nem váltottunk jegyet. Igazság szerint számomra érdektelen darabok mentek az ott tartózkodásunk alatt, amire nem akartunk annyi pénzt kiadni, amennyibe kerül a Scalaban egy jegy. Ez is marad mostmár egy másik alkalomra. Kizárólag Verdi és Puccini jöhet szóba. 

Ellenben a Museon keresztül lehetőségünk nyílott megnézni a belső teret és páholyokat, a felső szint folyosóját egy néhány szobából álló kiállítást, melyben zeneszerzők, énekesek és zenészek szobrai, portréi vannak kiállítva. Megérte, ez elég színes és érdekes volt.  

Nem sok időnk és erőnk maradt teljes Milano központot bejárni, de a Castello Sforzesco -ig eljutottunk, és a parkban sétáltunk, illetve a Via Napoleonet is megnéztük, hogy lássuk Milano fogyasztói szívét. Így bár a legszűkebb belvárosról csak, de bennem mégis az a kép alakult ki, hogy Milano igenis szép, hozzátéve, hogy a külsőbb részekből semmit nem láttunk, vélhetően azok zsúfolt lakóterületek, de látogatni úgysem oda megyünk. 

Utolsó reggel még maradt egy egészen rövid sétára időnk, akkor bukkantunk erre a nem is kis méretű templomra az utcák között. A Mária szobor magával ragadott, itt kellene minden vasárnap énekelni a Gounod Ave Mariát!

És ami még megragadta a tekintetemet: a gyóntató fülke! Ilyen szépet még nem láttam! Itt még  a gyónásnak is megadják a módját! Ezért szeretjük az olaszokat! Dísz,dísz, dísz mindenhol!

Így zártunk egy igen emlékezetes kirándulást Olaszországban, majd hazatérésünk után pár nappal az anyukám küldött egy üzenetet nekem, ami egy újságcikk volt arról, hogy zenészeket és amatőröket keres a bergamoi színház, ugyanis november 11.-én lesz a  Donizetti fesztivál megnyitója a bergamoi repülőtéren, melynek alkalmából egy koncertzongorát szállítanak a reptérre, és olyan fellépőket keresnek, akik tudnak Donizettitől bármilyen darabot előadni, amivel kiállnának - ezzel népszerűsítve az utazóközönség előtt az olasz belcanto mesterét, és a bergamói színházat. 

Először olvasván a felhívást, legyintettem, hogy ugyan, erre esélytelen bejutni, mért is választatának be engem az ismeretlenségből - de szülői biztatásra, és az ugyan mit veszíthetek csak küldtem egy életrajzot repertoárral, ugyanis három nem túl ismert Donizetti dalocska éppen volt a repertoáromon.

Eltelt két hét, persze semmi visszajelzés. Majd november 6.-án jött az email, hogyha még tart a mehetnékem, akkor várnak a fesztiválon. Na, akkor nagy hirtelen dönteni kellett és kezdeni a szervezést, szabadságot kérni, repülőjegyet venni, szállást foglalni. Ment is minden szép sorjában, egyeztetés a színházzal, zongorakísérővel, a csúcspont az volt, hogy rájöttem, hogy szombat este Gumicsizma buli lesz Gyálon, a repülőjegy pedig vasárnap hajnalra szól. Sokat ezen se kellett gondolkodni, hazajönni már nem volt értelme szombat éjszaka, a gyáli buli után hajnali 2kor kiértünk a reptérre és gubbasztottunk hajnali 6 ig, amikor is felszálltunk. 

Irány újra Bergamo!!! Tudtam, hogy vissza fogok egyszer térni, de azt nem gondoltam, hogy egy hónapon belül. Apró szépség hiba volt, hogy már csak Malpensara kaptunk repülőjegyet,tehát mindkét irányban át kellett menni Milano felett. De ha már kaland, akkor legyen benne minden csavar. Végülis sikerült minden időben elérni felszállni és átjutni, ami nem feltétlen biztosított egy Milano forgalmú város külső negyedeiben sem, a délután autópályák zsúfolásig telve voltak. De elértük hazafelé is a gépet. 

Ami a fesztivált illeti, izgalmas volt, gyülekeztünk a bergamoi reptér előterében, még két magyar énekes jött, akiket nem ismertem előtte, de most összebarátkoztunk. A VIP részlegen vittek be minket a vám zónába, persze átvizsgáltak, és végig felügyelet alatt voltunk, még wc-re is csak biztonsági őrrel mehettünk, hiszen nem utasok voltunk, hanem szereplők. Ez egy kicsit vicces volt. Bent pedig volt két óránk, ahol mi magunk oszthattuk be, hogy mikor mennyit énekel, én 5 darabot válaszotottam, ebből három Donizetti, a Habanera elmaradhatatlan volt és Delila Csókáriája is, a többiek is 4-5 darabot énekeltek. 

Meg kell mondjam valamivel nagyobb nyüzsgésre számítottam a hallgatóság részéről, néhányan persze odajöttek, videóztak nézelődtek, de nem mondhatni, hogy tömegek mozdultak meg, ami nekem azért furcsa, mert az ember ül egy repülőtéren és várakozik, akkor ha észreveszi hogy valami szokatlan történik, gondolnám megnézi mi az, de lehet, hogy ma már ez nem is szokatlan, hogy külső helyszínen nekiállnak emberek énekelni, zenélni, vagy a komolyzene nem mozgatja meg a nagyérdeműt. Végülis nem tudom. 

Nekem mindenesetre élmény volt, és izgalmas , szívesen meghallgattam volna az esti szekciót is, ők főként olasz zenészek voltak, később láttam, hogy egy egész zenekar is kivonult játszani, de nekünk sietni kellett hazafelé, mert a repülőnk este 10-kor indult vissza Malpensáról, másnap munkanap volt. 

Ez történt Bergamoban, közben megtaláltam Donizetti életrajzi regényét is - most fogok nekilátni: Barát Endre - Bergamoi balladája címen.